A 116. ezred az Omaha parton 2. rész
Dexantreal 2006.04.08. 16:32
Folytatás a beszámolóról. Túlélők mesélik el, hogy mi is történt azon a szörnyű napon.
A 116. ezred F százada, amelynek a Dog Reden kellett volna szárazföldre lépnie, célpontjához közel, a Dog Red és a Dog Green határának két oldalán kötött ki. A G század azonban, amelynek a terv az F századtól jobbra, a Dog White-on jelölte ki a helyét, messze elsodródott balra. A két század pontosan a masszív Les Moulins-i erődökkel szemben egyesült, s így a németek koncentrált tűz alá tudták venni őket.
Az F és G század embereinek életük leghosszabb és legveszélyesebb útja volt az a kétszáz méter, amit a Higgins-csónaktól a parti kavicsosig megkellett tenniük. Harry Bare őrmester csónakjában a rohamcsapatot vezető hadnagy abban a pillanatban meghalt, amint a rámpát leeresztették. „Mint rangidős tiszthelyettes – mesélte Bare – megpróbáltam az embereket lezavarni a csónakról és valahogy kijutni velük a védőgátig. Kigázoltunk a homokra és hasra vetettük magunkat. A rádiósom alig méternyire volt tőlem, amikor szétlőtték a fejét. A part tele volt halottakkal, kar és láb nélküli emberekkel... Istenem, olyan borzasztó volt.”
Mikor hol kerülgetve a parti akadályokat, hol mögéjük húzódva Bare végre eljutott a védőgátig, megpróbálta megszervezni embereit. „A csónakomban érkezettek közül csak hatan maradtak életben. Egy merő lucsok voltam, reszkettem, de minden erőmet összeszedtem, hogy ura maradjak a helyzetnek. Éreztem, hogyan markolnak belém a félellem jeges ujjai.”
Jhon Robertson , az F század katonája a part felé tartó csónak palánkján áthajolva öklendezett. Az őrmestere rákiáltott, hogy húzza be a fejét. Robertson így válaszolt. „Ha behúzom, a tengeribetegségtől halok meg, úgyhogy mindegy.”
Mikor a csónak nekifutott egy homokpadnak, a kormányos ráordított a katonákra, hogy azonnal induljanak. Lecsapódott a rámpa, „a fiúk meg beleugráltak a nyakig érő vízbe”. Robertson a csónak végén állt és látta, hogy a parancsnokát, Hilscher hadnagyot emgöli egy felrobbanó ágyúlövedék. Aztán egy lángszóró robbant fel. Robertson a vízbe ugrott. A magával cipelt huszonöt kilónyi lőszer és a többi felszerelés ellenére sikerült kivergődnie addig, ahol már csak alig térdig ért a víz.
„Csak feküdtem ott benne és törtem a fejem, hogy most mit évő legyek. A hátam mögött jött egy Sherman tank, pontonok voltak köréje kötve. Választhattam: legázoltatom magam a tankkal, vagy a géppuska- és ágyútűzön keresztül kirohanok. Máig sem tudom, hogyan sikerült, de kijutottam a kavicsosig.”
Warner Hamlett őrmester (F század) a partra érve rádöbbent, hogy átázott öltözékében és súlyos felszerelésével nemigen tud futni. Kiáltásokat hallott: „Tűnjetek a partról!” Rájött, hogy csak egyetlen esélyük van, „a lehető leggyorsabban eltűnni a partról, mert ott teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltunk”. Előrebotorkált, látott egy gödrött és beleugrott. Pontosan O. T. Grimesra („Nemrég, az 1987 – es találkozón – mesélte Hamlett – O. T. azt mondta, hogy még mindig fáj a háta a bakancsomtól.”)
Egy ágyúlövedék, amelyik tőlük tízméternyire robbant, kiütötte Hamlett kezéből a puskáját és lesodorta a sisakját. Négykézláb értük mászott, aztán megpihent, hogy visszanyerje erejét, s hogy lássa, elbírja-e a lába. Elbírta. Takarástól takarásig szökkenve haladt a kavicsos sáv felé. Épp egy akadály mögött feküdt, mikor „a félelemtől falfehéren odazuhant mellém Gillingham, az egyik fiatal közlegény. Úgy nézett rám, mint aki segítségért könyörög. Mondtam neki, hogy váljunk szét, mert a néemetek kettőre inkább lőnek, mint egyre. Nem felelt, én meg fölpattantam és rohantam tovább.”
Egy ágyúgolyó robbant kettejük között. „Levitte Gillingham állát a csonttal együtt, csak egy kis húscafat maradt belőle. Azt tartotta a kezével, úgy rohant a kavicsos felé. Oda is ért, Bill Hawkes meg én belenyomtunk egy adag morfiumot. Ott maradtunk mellette vagy harminc percig, míg meg nem halt. Egész idő alatt magánál volt és tudta, hogy meg fog halni.”
|