A 116. ezred az Omaha parton 1. rész
Dexantreal 2006.04.04. 18:07
Beszámoló a D-napról a 116. ezred túlélőitől.
George Roach sorkatona lángszórós volt, a mérlegen ötvenhét kilót nyomott. Negyvenöt kilónyi felszerelést cipelt a partra, egyebek között az M-1 – es puskát, lőszert, kézigránátokat, egy húsz literes tartályt a lángszóróhoz való folyadékkal, különféle csavarkulcsokat és egy nitrogénpalackot.
„Elindultunk kifelé a rámpán, nagyon nagy volt a veszteségünk. Nem bírtuk megállapítani, honnan jön a tűz, hogy a meredély tetejéről vagy a parti nyaralófélékből lőnek-e miránk. Hasra vágtam magam és a puskámmal lőni kezdtem az egyik házat. Wilkes őrmester meg megkérdezte: - Maga meg mire lő? – Mondtam neki, hogy nem tudom.
Roach a maga rohamcsapatából Wilkes őrmesteren kívűl csak egyetlen túlélőt látott: Gil Murdoch sorkatonát. Együtt kapaszkodtak egy akadály mögött. Murdoch elvesztette a szemüvegét és nem látott.
- Tudsz úszni? – kérdezte Roach.
- Nem.
- Ide figyelj, itt nem maradhatunk és úgy veszem észre, itt senki sem tudja, hogy mit kéne csinálni. Álljunk fel innen és sodortassuk ki magunkat a dagállyal.
Elindultak, majd meghúzódtak egy kilőtt tank mögött. Mindketten csak könnyebb sebesüléseket szenvedtek. A tenger egyre magasabbra emelkedett, a tankba kapaszkodtak. Roach úszva indult a part felé, de körülbelül félúton egy Higgins-csónak fölvette. „Ez úgy 10:30 körül történhetett. Még abban a percben elaludtam.”
Roach végül is kijutott a védőgáthoz, ott a szanitéceknek segédkezett. Másnap összetalálkozott századának életben maradt tagjaival. „Találkoztam Cota tábornokkal, váltottunk is néhány szót. Megkérdezte, melyik századba tartozom és mikor megmondtam neki, csak csóválta a fejét. Az A század már nem létezett. Mikor összejöttünk, kiderült, hogy mindössze nyolcan maradtunk belőle harcképesek.”
(Cota megkérdezte Roachot, mihez kezd majd a háború után. „Szeretnék egyetemre menni – válaszolta Roach. – Lehetőleg a Fordhamre.” Öt évvel később le is diplomázott. 1990-ben mondta: „Azt hiszem, annyi hosszú év alatt sem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna azokra, akik ott maradtak.”)
Lee Polek örmesterék deszantcsónakja a part közelében érve már süllyedőfélben volt. Mindenki levette a sisakját és meregette a vizet.
„Ordítottunk a hajósoknak, hogy vigyenek már ki minket, mert inkább harcolunk, mint megfulladunk. Ahogy leengedtük a rámpát, gépfegyver- és puskatűz zúdult ránk. Elkiáltottam magam, hogy úszháshoz és harchoz felkészülni. Egyenesen a dereglyénkbe lőttek. Három szakaszvezetőm állt elől, azokat eltalálták, meg másokat is. Néhányan kimásztak oldalt, a palánkon. Két tengerészt is meglőttek. Beugrottam a vízbe, csak bokáig ért, elkezdtem futni, de akkor hirtelen derékig merültem a vízbe. Behúzódtam egy olyan vasból készült parti akadály mögé. Azt isverték a golyók, meg az embereknek is jutott. Néhányukkal valahogy kijutottam a partra, a kavicsokra és ott létszámellenörzést tartottam. Csak tizenegyen maradtunk a harmincból, akik ugyanazzal a csónakkal jöttünk. Amikor jött a dagály, odafutottunk a víz széléhez és fedezékbe vonszoltuk a sebesülteket. Volt olyan köztük, akit még a parton is eltaláltak. Egyre többen gyűltek össze. Az ágyútűz is szedte az áldozatait. Aaz emberek próbáltak segíteni egymásnak.
Ahogy ott ültünk egy kupacban, mondom Jim Hickeynek, hogy szeretném megérni a negyvenedik évemet, szeretnék heti negyven órárt dolgozni és óránként egy dollárt keresni (mielőtt katona lettem, harminchét és fél cent volt az óra bérem). Úgy éreztem heti negyven dollárral kiskirály lennék. Jim Hickey még most is felhív New Yorkból minden év június 6-án és megkérdezi: - Na, őrmester úr, még mindig heti negyven dollárt keres?”
Az A század jóformán még egy puskát sem sütött el. Szinte biztos, hogy egyetlen németet se lőttek le. A terv szerint 7:30-ra a Vierville előtti meredély tetején kellett lenniük, de 7:30-kor a maroknyi túlélő a védőgát tövében kucorgott, gyakorlatilag fegyvertelenül. A század 96 százaléka odaveszett.
De az áldozat nem volt hiába való. Az A század katonái puskákat, géppisztolyokat, gránátokat, TNT – tölteteket, géppuskákat, aknavetőket, aknavető-lővedékeket, lángszórókat, élelmiszercsomagokat és más felszereléseket vittek magukkal a partra, amelyek most ott hevertek elszórva a Dog Green homokján. Ezek a fegyverek és felszerelések az életet jelentették a gyalogság utánuk jövő hullámainak, akik a dagállyal érkezve kénytelenek voltak mindent elhajigálni, hogy kijussanak.
|